Klió 2001/3.

10. évfolyam

Sziklába vésett történelem

A történelem forrásai sokfélék. Közülük a sziklarajzok azok, amelyeknek kutatása csak a XX. század derekán lendült igazán fel világszerte. 1984-ig körülbelül húszmillió alakos rajzot regisztráltak. Olaszországban speciális dokumentációs központot hoztak létre számukra. Nálunk, Magyarországon, érdekes módon kevés sziklarajz van (vagy inkább nagyon kevés maradt meg közülük?), az is főleg bizonytalan korú sziklafelirat-féle a Pilisben vagy a Székelyföldön. Hatalmas tömeg van azonban belőlük Belső- és Közép-Ázsiában, amelyek számunkra is rendkívüli fontossággal bírnak, elsősorban a népvándorláskor kutatása szempontjából. A sziklarajzok (és sziklafestmények) már a neolitikum vége óta megjelentek, majd a kemény ötvözetű bronzeszközök készítése és használata lehetővé tette azt, hogy igen széles körben terjedhessenek el, Ázsiát tekintve az Ural-hegységtől a Kingán-hegységig, de van belőlük bőven a Hindukus és a Pamír hegyláncain is. 1997-ig a párizsi J. Clottes közel ezer olyan zónát regisztrált, ahol tömegesen fordulnak elő. Szibériában és attól délre oroszországi és német kutatók (pl. Okladnyikov, Bernstam, Jettmar) jártak élen az ötvenes-hatvanas években a gyűjtésük, feldolgozásuk és hatalmas, albumszerű kötetekben történő publikálásuk terén. Manapság a Nemzetközi Sziklarajz Szövetség tagjai igyekeznek koordinálni a kutatásokat.

1998-ban, olasz kezdeményezésre, Szibériába indult neves kutatók kis csoportja, hogy Hakaszia és Tuva területén keressen fel egy egész sor jelentős emléket. Köztük volt a magyar származású amerikai orientalista, Érdy Miklós is. Egyúttal az olaszországi Pinerolóban nemzetközi fényképkiállítás nyílt a sziklarajzokról, amelyről képes katalógust jelentettek meg a közelmúltban. A tudományos katalógusban – melyet az pinerolói Ősrégészeti Múzeum (CESMAP) adott ki – megtaláljuk a szibériai Kemerovóban megrendezett sziklarajz-konferencia résztvevőinek az előadásait. Az olasz és angol nyelvű kötetet Dario Seglie professzor, a kutatóközpont–múzeum igazgatója szerkesztette, a fényképeket a résztvevő kutatók – köztük a legjobbakat az említett Érdy Miklós – készítették azon a tanulmányútjukon, melyre fentebb utaltunk. Seglie előadásából kiderült, hogy már 1762-től, a holland diplomata, N. Witsen szibériai utazása óta felfigyeltek a sziklarajzokra.

A kötetben egész sor különösen figyelemreméltó előadás szövege kapott helyet. Maga D. Seglie a kutatástörténetet ismertette egészen 1995-ig bezárólag. Enrico Comba a samanizmus és a sziklarajzok összefüggéseit taglalta, Érdy Miklós hasonló témájú előadása: Samanisztikus hagyományok a sziklarajzokon és a hun emlékek címet viseli. Nem kevésbé érdekes Jakov Ser kemerovói egyetemi tanár átfogó értékelése a szibériai régészeti kutatások fejlődéséről a szkítakori emlékektől a mongol korszakig. Érdy előadásából különösen érdekes az a rész, ahol a Magyarországon is fellelhető hunkori bronzüstök és hasonló tárgyak szibériai sziklarajzokon történő ábrázolásai összefüggéseiről értekezik. Újszerű kutatási irányzatról adott hírt V. J. Laricsov novoszibirszki régész, aki a sziklarajzokkal való összefüggésükben az asztroarcheológiai kutatásairól beszélt. (Megemlítjük, hogy nálunk már az 1960-as években kísérletezett hasonló vizsgálatokkal a fiatalon elhunyt neves etnográfus-régész, Csalog Zsolt.) A sziklarajzok zöme nemzetiségi-törzsi kultuszhelyeken készült, ahol áldozatokat mutattak be az ősöknek, és figyelmük a kozmosz felé fordult.

A sziklarajzokat az idő vasfoga, de maga az ember is pusztítja. Hol vízerőmű építésével kapcsolatosan teszik tönkre azokat, hol pedig átfestik, átírják-átrajzolják a turisták, tudatlan látogatók. A “Szajáni-tenger” vize alá sziklarajzok ezrei kerültek. Kutatásukat ugyan már 1951-ben megkezdték, megindult másolásuk, regisztrálásuk, de a munkát csak 1984-ig lehetett folytatni, méghozzá az építkezés miatt megfeszített tempóban. M. A. Devlet 1976 óta folytatja a sziklarajzok publikálását, a továbbiakban a róluk megjelent legújabb könyvét ismertetjük. Jóllehet a szép kötet csupán egy nagy hegy sziklarajzainak a publikációja, ám példaszerű igényességgel készült. A kötet első részében 52 táblán közlik az ábrázolatok rajzmásolatait – előttük a hegy térképe, melyen beszámozott pontok jelzik a sziklarajzok helyét, azokat, amelyek mára már hozzáférhetetlenek. Ezután következik korszakonkénti tárgyalásuk (142–194. o.) a bronzkortól a korai középkor (egyébként nagyon csekély számú) rajzaiig.

A rajzok között elhelyezett néhány fekete-fehér fénykép jól szemlélteti azok készítési technikáját. Zömük (?) ütögetéses-pontozásos eljárással készült, azaz a vésett vagy karcolt képek száma jóval kevesebb. Keltezésük nehéz, bonyolult feladat, csakúgy, mint az ábrázolások megfejtése (azaz, hogy mit ábrázol, mi a gondolati tartalma). A bronzkoriak legtöbbje titokzatos, emberi arcvonásokat felmutató maszk, amelyeket kétségtelenül arcra erősítettek, vagy az arc előtt kézben tartottak a kultikus cselekmények idején. Készítőik az ún. okunyevói kultúra hordozói voltak. Hasonló maszkábrázolásokat már 1881-ben találtak sziklákon Tuvában, készítési idejük a Kr. e. II. évszázad közepe–második fele, azaz a szkíta korszak előtti évszázadok. Párhuzamaikat egész Ázsiában meg lehet találni. A maszkokon kívül van néhány maszkos vagy anélküli emberábrázolás is, férfiaké, nőké egyaránt. A férfiak sok esetben fegyveresek, főleg íjakkal, néha dárdával. Az embereké mellett jelentős számú az állatábrázolás, birkák, teherhordó ökrök (néha vezetőikkel) és kisebb számban lovak. Különösen érdekesek a házak (jurták és gerendavázas épületek) képei, melyeken a szerző a halottak házait véli felfedezni, valamint a Nap sematikus ábrázolásai.

A szkíta korszak (Kr. e. VII–III. század) állatábrázolásai már dinamikusabbak, mint a korábbiak. A hunok ázsiai uralma idejéből igen keveset sikerült a rajzok közül meghatározni, ezek tevék, halak, sasok, szarvasok voltak. Keltezésüket a korabeli bronztárgyak ábrázolásaival történő egybevetéssel lehetett megoldani. Néhány esetben a régebbi és újabb ábrázolások egymást részben átfedik, egymásutánjuk megállapítható volt. A szkíta korszak elején Tuvában új lakosság jelent meg, az ábrázolások gyökeresen átalakultak.

Devlet asszony könyve javarészét a samanizmus eredete vizsgálatának szentelte a sziklarajzok alapján. A maszkos alakokban a sámánok segítő szellemeit lehet szerinte felfedezni. A sziklarajzok általában a “szent helyeken” létesültek, áldozóhelyeken, kultikus cselekmények, például beavatások színhelyein. Devlet hatalmas hazai és külföldi néprajzi szakirodalmat vonultatott fel értelmezésükhöz. A kötet kitűnő topográfiájú, jól áttekinthető, és a tudományos esszéirodalom remek nyelvén íródott. Szakemberek számára kincsestár, és egyuttal szép emléke a víz alá merült ősi ábrázolásoknak.

Végül a ritka mongol tudományos szakirodalom egyik e témába vágó könyvéről emlékezünk meg, amely D. Cevéndordzs, a vezető mongol régészek egyikének munkája. Ő, aki jelenleg a Mongol Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete keretében működő régészeti osztályt irányítja, és a közös mongol–magyar régészeti terepmunkálatoknak is a vezetője volt az 1980-as évek végétől. Hatalmas összefoglaló kötetben tette közzé hazája legjelentősebb sziklarajzait és sziklafestményeit. Könyvét tudománytörténeti fejezet indítja, majd az ábrázolások tipológiáját adja először technikájuk szerint (vörös festés, ütögetett ábrázolások, karcok és vésetek, fekete tussal festett képek), majd ezeken belül korszakonként halad végig az egyes emlékeken az őskőkortól (felső paleolitikus barlangi képek) a neolitikumon át a bronzkorig. A két utóbbi nagy korszakban folyamatosan használták a vörös okkerfestéket sziklaképek számára. Ütögetéses technikával készült sziklarajzokat az őskortól kezdve készítettek a mezolitikumon és a neolitikumon át folyamatosan a bronzkorig. Különösen érdekesek a fogatok, kocsik ábrázolásai, melyeket a szerző nem harci, hanem békés célú, áttelepüléseket szolgáló járművekként határozott meg, szemben az eddigi szakirodalmi véleményekkel. Közel százat ismernek már belőlük Mongóliában. Külön fejezetben foglalkozik az ún. szarvasos kövek körével, eredetüket a bronzkorba (nem a korai vaskorba) vezeti vissza az időben, és úgy véli, hogy a legkorábbi emlékeiket Mongóliában készítették. Eddig 550 darabot ismernek közülük, térképet, sajnos, nem közölt az elterjedésükről.

A kötet IV. fejezete az iparművészeti jellegű tárgyalásokról, leletekről szól, azok összefüggéseit keresve, a sziklarajzok irányában a neolitikumtól a korai vaskorig bezárólag. A kötet zárófejezete (V. fejezet) az ősi mongóliai művészet fejlődésének a törvényszerűségeit elemzi (94–106. o.). Megállapította, hogy a belső-ázsiai állatstílus a bronzkor közepén alakult ki, helyben, tehát nem külső eredetű.

A kötet szokatlanul szép kiállítású, jól áttekinthető, így a további – főleg sziklarajzokra vonatkozó – kutatások fontos forrása.

Dario Seglie (szerk.) Siberian Rock Art (Szibériai sziklaművészek). Pinerolo, 1999. 119 o., angol és olasz nyelven, 42 számozatlan szövegközi képpel.

M. A. Devlet: Petroglifi na dnye Szajanszkogo Morja (Sziklarajzok a Szajanszki-tenger alatt). Moszkva, 1998. Pamjatnyiki Isztori-cseszkoj miszli kiadás. 287 o., 18 o. képes táblával, 2 o. angol kivonattal.

D. Cevéndordzs: Mongolin ertnij urlagijn tuuh (Az ősi mongol művészet története). A Mongol Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete kiadása. 317 o., 193 képes táblával, orosz nyelvű kivonattal.

Erdélyi István